Az A faun labirintusa 2006-ban jelent meg a mozikban és mindenképpen a film számlájára írnám, hogy széles körben változtatta meg az emberek fogalmát a mesékről. Az én generációm leginkább még a nagyszülőktől  lefekvéskor magyar népmesét vagy Grimm fivérek-adaptációt hallgatott, ugyanakkor a televízióban a szovjet rajzfilmek mellett simán látott már Transformers-t meg Tini nindzsa teknőcöket is. Valahogy mi egy amolyan határgeneráció vagyunk, gyermekként megértük a rendszerváltást, iskolába mentünk, de az iskolaköpeny sem volt sokáig kötelező, ahogy a klasszikus kockatáska sem, alsósként már hurcolhattuk a könyveinket Adidas-ban is. Szóval a mese fogalma valahogy egyenlő lett a Disney-vel, és sok évnek kellett eltelnie, mire a világ észbe kapott és elkezdtek olyan mesefilmek (és mesés rajzfilmek) a mozikba kerülni, ami nem a feketefülű egér műhelyéből kerültek ki. Aztán népszerűek lettek a felnőtteknek szóló mesék is, mintha elfelejtettük volna, hogy az Alice Csodaországban vagy a Kis herceg sosem gyerekkönyvnek készült és a mese legalább annyira a felnőtteké is volt hajdanán. Hogy a mese és így a felnőtt mese, mint vállalható fogalom bekerült a filmes köztudatba, az nem csak Steven Spielbergnek köszönhető, hanem M. Night Shyamalamnak és Guillermo del Torónak is. A Hellboy fogtündérei minden, csak nem aranyos kis kufárok, a Lány a vízben gyepfarkasa pedig bármelyik élénk fantáziájú gyermek rémálma lehet. Leginkább azé a gyermeké, aki még életben van bennünk, felnőttekben.

A már említett A faun labirintusa az a film, amit imádok, zseniálisnak tartok és soha az életben többé nem szeretném megnézni. Az első virtuális arculütése gyermeki lényemnek rögtön a film elején látható tündér volt. Ez nem egy embernagyságú, fényes kelta herceg, de nem is egy pillangószárnyú kis leányka, hanem egy gusztustalan röpködő izé, valami lecsapnivaló ocsmány kis rovar, parazita, ami nem is egy meséből, hanem rémálomból lopakodott ki. A mesék nem mindig a jó győzelmével érnek véget, és nem mindig szépek, hanem sokszor félelmetesek, frusztrálóak és szomorúak. Ebben a mesevilágban építgeti dalokból a birodalmát Jonathan Hultén.

Aki jártas a metálzene világában, annak talán nem ismeretlen a Tribulation nevű svéd zenekar. Ebben a zenekarban gitározott Hultén egészen 2020-ig, de 16 év közös zenélés után kivált. Hulténről érdemes tudni, hogy ő nem csak zenész, énekes, hanem festőként, grafikusként is készít artworköket, illusztrál, tervez, kivitelez. A 2020-ban megjelent Chants from another place című lemeze borítója és a dalokhoz készült klipek Hultén munkája. A The mountain című első kislemezes dalhoz egy Tolkien-világot megidéző videót készített, amelyben az angol nyelvű ének mellett parallel fut a svéd fordítás a képekbe ágyazva. Hultén teljesen elfordult a lemezen a metál világától, inkább egyfajta folk irányvonalat vett fel, de a lemez címéből sejthetően egy a valóságban, a bolygón nem létező nép zenéje ez, egy nem evilági, inkább valaha, más síkokban létező meseországé. A szövegek is meseszerűek, nem epikus mélységekbe menő, hanem személyes történetek, egy erdei szellemé akár. Az akusztikus gitár mellett az orgona is főszerepet kap, amely lehetne akár hömpölygő, katartikus is, de mégis meglepően békés és visszafogott. Hultén világában minden egy letűnt korszakot idézően szerény, visszafogott. Egy olyan világot teremt meg, amelyben egy csendes erdőben csak a hajdan élt lények csontvázaival találkozunk, olyanokéval is, amelyekkel amúgy nem is szívesen futottunk volna össze hús-vér valójukban. A melankolikusságuk ellenére a dalok mégsem válnak unalmassá, monotonná, mert Hultén visszafogott éneke kézen fog és vezet tovább ösvényeken, dombokon fel, hegyhátakon át, folyókon keresztül. A természet motívuma végigkíséri a teljes lemezt, de az a zenész saját szavai szerint is a múlandóságról, a halálról, újjászületésről, azaz az élet körforgásáról szól. A mese-párhuzamra ráerősít az is, hogy Hultén előszeretettel festi ki magát egyfajta szellemmé, mitikus lénnyé, mind a koncertjein, mind a videóklipekben. Ez egyébként nem újkeletű nála, már a Tribulation idején is volt egy színpadi megjelenése, ami a 90-es évek óta (legalább is a grunge kivérzése után) már nem olyan meglepő a metálzene világában sem. Addig a popzenészek, valamint a glam és a goth bandák használtak erős sminket, de a black metal térhódításáig valahogy a metálzenekarok inkább a macsó-vonalra erősítettek. Úgyhogy lehetne akár egészen hétköznapi is Hultén furcsa megjelenése, de valahogy az övé annyira zavarbaejtő, hogy még én is, aki azt gondolta magáról, hogy látott már egy s mást, eltöprengtem. Ha Hultén tündér is, hát biztosan nem az a már említett pillangószárnyú kis bájadék. Valami nagyon magányos és szomorú erdei entitás ő, amolyan cinikus Bombadil Toma, egyedi és megismételhetetlen, de nagy erők birtokosa.

Az utóbbi években egyre több alternatív zenész jelent meg a piacon, aki eljutott a nagyközönség felé is, gondolok itt Agnes Obelre, Anna von Hauswolff-ra, Jordan Reyne-re vagy akár a komoly nemzetközi sikereket elért belga-ausztrál Gotye-ra. Jonathan Hultént mindenkinek ajánlom, aki szereti a dark folkot vagy csak úgy szívesen hallgat akusztikus dalokat, amelyek nem a tábortűz mellett születtek, hanem egy elkorhadt erdő mélyén. Lélekmelengető, szívet átjáró, a lármába csendet lopó lemez ez, egy tisztás egy sötét rengeteg izzó szemekkel teli mélységei közt.

A Chants from another place 2020 márciusában jelent meg, megrendelhető az előadó honlapján vagy a nagyobb webáruházakban.